A fekete mátkaság története

2016. február 6-án, a Szent Agáta Mammológus Napon olvasta fel az alább közölt megemlékezését

Tartalom

Tanúságtétel miatt vagyok itt. Tanúsítani, hogy a jó orvos nem csupán szakmai felkészültségével és alaposságával, hanem emberségével, empatikus képességével is gyógyít. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján tagja voltam a Magyar Vöröskereszt országos vezetőségének. Az akkori főtitkár úgy gondolta, hogy a főleg orvosokból álló testület tagjai közé beemel egy írót is, mert az amolyan lélekgyógyász-féle. Én mindenesetre egy kicsit kakukktojásnak éreztem magam közöttük. Mindazonáltal néha szót kértem a vezetőségi üléseken. Egy alkalommal a következőket mondtam:

„Mit jelent, hogy vöröskeresztesek vagyunk?
Azt, hogy gondolkodás nélkül sietünk segítségére mindenkinek, akit szenvedés aláz:
az esztendők terhét meggörnyedve cipelőknek, hogy emberré
egyenesedhessenek a végső számvetés előtt még,
a betegség szégyenétől elhagyatva pirulóknak, hogy méltósággal   
szégyeníthessék meg a test pökhendi esettségeit,
a magányosság telétől szüntelenül didergőknek, hogy hatoljon
a törődés sugara vacogó szívükig, mielőtt az jégkeményre
gémberedne,
az elhagyott, gyámoltalan gyermekeknek, akik rémülten
reszketik a világot, mert nincs, aki leleplező bölcsességgel
a nevén nevezné nekik azt,
a szeretet nélkül cseperedőknek, hogy ne vénüljenek meg
fiatalon  –
egyszóval mindenkinek, akit gyötör, aláz és silányít a  szenvedés.”

Magyarán, azt vártam el az orvosoktól, hogy legyenek lélekgyógyászok ők is a testi bajokat szüntetni igyekvő tevékenységükkel párhuzamosan. Az igazi orvos ezt magától értetődően teszi. Dr. Göblyös Péter tanár úr ennek az elvárásomnak maradéktalanul megfelelt 1979-ben, amikor húgomat, Baranyi Judit 38 éves középiskolai tanárnőt emlődaganattal kezelte és lelkileg is rendbe tette. Akkor én verset írtam erről. Ám mielőtt felolvasnám, engedjék meg, hogy egy jóval korábbi versemet is felolvassam, amely húgom portréját hivatott felvillantani. A verset 1960-ban írtam, amikor Jutka 19 éves volt és Pécsett járt egyetemre. A címe:

Húgom

I.

Nagyváros, jöjj elébe, fogd meg kezét, ne féljen.
Hisz oly bátortalan még, mint tanyafény az éjben,

jobb kezében zavartan szorongatja motyóját,
lábai az utat meg-megremegve róják.

 Megy a lány, szembe fénynek, siet az egyetemre,
mintha tizennyolc évnyi múltjától menekedne,

csupasz vidéki háztól, sártól sivár utaktól,
melyek ködökbe vesznek s egykedvűek, mint az aggkor,

fut malacetetéstől, odahagyja a konyhát,
hol füstök szürke színű nagykendőjükbe vonnák,

fut elmordult szavaktól, nyomába sose érjen
„hozz be szenet”, „etess meg”, „vízért szaladj”, „tejért menj”!

Húgom halad a járdán, siet az egyetemre,
mintha tizennyolc évnyi múltjától menekedne,

 neonfényt hoz a szél és ijedt szemébe fújja,
fényes szelekbe térül Baranyi Jutka útja,

befogadja a város, mint óceán a csermelyt.
És több a csönd falunkban. Ismét valaki elment.

 II.

 Fényes szelek, vigyázzatok,
fúvástok ne vakítson,
tüzet ne oltson röptötök,
de lobogásra szítson,
hogy Jutka és a többi, mind
- ki szédül még a fényben –
sugártól ittasulva majd
az úton visszatérjen,
s – mint felriasztott denevér –
repüljön messze végképp
sugárzó lépteik elől
a maradék sötétség,
mert van belőle még elég,
de fújják, egyre fújják
s elűznek majd minden homályt
a szelek, fények, Jutkák.

(1960)

És akkor jöjjön a másik vers, amely az Élet és Irodalom 1981. február 7-i számában jelent meg, majd az 1982-ben kiadott Hétköznapi istenhozzád című kötetemben is olvasható volt. Fekete mátkaság a címe. Egyértelműen Kosztolányi Dezső A húgomat a bánat eljegyezte kezdetű versére „játszik rá”. Emlékeztetőül felolvasok néhány sort a Kosztolányi-versből:

A húgomat a bánat eljegyezte,
és most csak ül, szelíden, csöndben ül
virágai közt, mindig egyedül.
Ő is virág. Hervadt virág a lelke.
A húgomat a bánat eljegyezte.

Az ablakunk mellett csak vár szegény,
a szenvedés hajol szíve fölé,
s ha rózsa nyílik ki, nem az övé.

 Csöndes, komoly hajfürtje a fején
szegényesen búsong - fakulva s árván -
mint holt leányé, a koporsópárnán.

És akkor következzen a

Fekete mátkaság

Az én húgomat a halál jegyezte el.
És ez, Kosztolányi uram,
kissé komorabb vőlegény,
mint a bánat.

Csontokig indázó öleléssel
szorította magához,
s márvány-egű lakodalmas házában
megvetve állt már a hópaplanos,
szomorúfűz-baldachinos
nászi ágy is.

Ám a jegyesség még korántsem egyezség:
a gyűrűt szépen visszaküldtük,
mivel a napfényes utak
világot ölelő szétindázásával, valamint
a jól rugózó rétek
pitypangfehér paplanosságával csábító
csapodár Létezés szándéka
még akkor is tisztességesebb,
ha nem kecsegtet
végnélküli friggyel.

A neves spanyol tenorista, José Carreras, 1987-ben Párizsban egy Bohémélet-film forgatása közben lett rosszul. Azonnal kórházba vitték, ahol heveny nyiroksejtes leukémiát állapítottak meg nála. A seattle-i Fred Hutchinson Intézetben csontvelő átültetést végeztek el az orvosok. Előtte rengetegen – olyanok, akiknek örömet szerzett és élni segített művészetével – jelentkeztek donornak. Ez meghatotta az énekest és arra indította, hogy ne csupán reménykedjen a gyógyulásában, hanem tartsa kötelességének. És teljesítette kötelességét: amikor 1990-ben a Magyar Televízió főmunkatársaként én közvetíthettem a HÁROM TENOR első koncertjét Rómából, már teljesen gyógyult volt. 
Ez azért sikerülhetett neki, mert orvosai a szakszerű kezelés mellett azt a hitet is erősítették benne, hogy a gyógyulás nem kis mértékben elhatározás kérdése is…

+++